Jeremiás próféta így panaszkodott: „Júda bűne gyémántheggyel van rávésve szívük táblájára.” A bűn az ember második természetévé lett, reménytelenné vált a szívbéli, tartós megtérés: „Vajon megváltoztathatja-e csíkjait a párduc? Akkor tudtok majd ti is jót tenni, akik hozzászoktatok a gonosztevéshez. Ennek a népnek konok és dacos lett a szíve.” Isten azonban meghirdette, az embert megmentő közbelépését: „Belsejükbe adom, törvényemet és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Mindnyájan ismerni fognak engem, mivel megbocsátom bűnüket, és vétkükre nem emlékezem többé.” Isten azáltal teremti újjá az ember szívét a keresztségben, hogy Krisztus „bűneinket a saját testében fölvitte a (kereszt)fára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és igaz életet éljünk. Benne van számunkra a megváltás, az ő vére által, a bűnök bocsánata.” A keresztségben kapott új szív képes befogadni Isten kegyelmét, amely által hűséges tud lenni Istenéhez. (Jer 17,1; 13,23; 5,23; 31,33k; 1Pét 2,24; Ef 1,7)