Cookie / Süti tájékoztató
Tájékoztatjuk, hogy a szentkut.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Részletek
Elfogadom
Nem fogadom el

Kegyhelytörténet, csodák Szentkúton

Az alábbi történetek kivonatok a Ferences Rendház levéltárában található jegyzőkönyvekből.

„2002-ben kötöttünk házasságot, és még abban az évben megműtöttek, ami után azt mondta az orvos, hogy nekem csak az úgynevezett lombik programmal lehet gyermekem. 2002-ben és 2003-ban sikertelenül próbálkoztunk, majd úgy döntöttünk, nem veszünk részt többet ebben, mert, ha a Jóisten úgy akarja, úgyis lesz gyermekünk. Két, teljes szakaszon véglegesen elzáródott petevezetékkel orvosilag lehetetlen a természetes úton történő teherbe esés. Évek múlva egy lelkiismeretes orvosnak köszönhetően kiderült, hogy csoda történt, mert mind a két petevezetékem átjárható, ám mégsem jött a gyermekáldás. Innentől kezdtünk igazán imádkozni a szentkúti Szűzanyához, hogy segítsen. 2007. május 4-én, péntek délután tudtam meg, hogy áldott állapotban vagyok és május 8-án ezt az orvosunk is megerősítette, akkor már 2 hónapos volt a kislányunk. A baba már akkor is nagyon jól viselkedett, gyönyörűen fejlődött, minden eredményünk jó volt és karácsonykor megérkezett közénk a mi kis tündérünk, 3800 grammal és 53 centivel. Hálás vagyok a Szűzanyának, hogy segített, mert biztos vagyok benne, hogy neki köszönhetjük ezt a csodát, amit karácsony óta minden nap átélünk. Szülővé és főként anyává válni nagyon nemes és szép feladat, úgy gondolom, mindenben megváltoztatja az ember életét. Rájön arra, hogy mostantól felelős valakiért, akit nem csak ápolni, táplálni kell, hanem példát is mutatni neki. Ez a felelősség. Azt gondolom, mi mostanra értünk meg erre a feladatra, és mint minden más az életben, ami velünk történt az sem volt véletlen.”

 

„A Dunántúlon lakom, ahol 2007 nyaráig nagyobb egészségügyi problémák nélkül éltem a családommal. A férjemmel együtt neveltük a lányunkat, dolgoztunk, rendezett körülmények között zajlott az életünk. Abban az évben azonban egy vizsgálat alkalmával vastagbélrákot állapítottak meg nálam. Nagy volt a rémület az egész családban, megműtöttek, majd rendbejöttem. Egy év múlva azonban májáttét alakult ki, újabb műtét és kemoterápia következett. Kétségbeesésemben sokat fohászkodtam és imádkoztam a Szűzanyához. Jobban lettem, majd ellátogattam Salgótarjánba az unokanővéremhez. Ő vitt ki Szentkútra, ahol imával kértem, hogy segítsen meggyógyulni, és tettem egy fogadalmat is: ha öt évet túlélek és meggyógyulok, újra eljövök, és megköszönöm a segítségét. Sikerült! A Szűzanya meghallgatta a könyörgésemet, én pedig eljöhettem Szentkútra, hogy imával és egy hálatáblával megköszönjem neki a segítségét.”

 

2010 nyarán történt: „Feleségem állapota azóta, hogy leukémiás tüneteit diagnosztizálták fokozatosan romlott. Éveken keresztül kapott különleges vérinfúziót, de ekkorra már az orvosa a kezelések leállítását javasolta. Plébániánk káplánja kérésemre meglátogatott bennünket, azzal a remélt szándékkal, hogy nejemet ellássa az állapotának megfelelő szentségekkel. Ő azonban kemény élni akarása miatt szerencsétlenül reagálta le a papi látogatást, amikor a betegágyából a másik szobában várakozó ismerős plébánosra a következő kijelentést tette: „Mi a francot akar?” Megdöbbentünk, és minden sértődés nélkül annyiban maradtunk, hogy most és ilyen hozzáállással nem lehetséges célunk elérése. Néhány hónappal ezután – pünkösdkor – telefonhívást kaptam egy Szentkútról hazafelé tartó zarándokbuszról. Közeli ismerősöm közölte, hogy az egyik zarándoktársa a területünkre érvényes betegellátási felhatalmazással rendelkezik, és neki eszébe jutott, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk mégis a feleségemet felkészíteni a Jóistennel való találkozásra. A rákövetkező pénteken meg is látogattak bennünket. A feleségem gyengeségének egyik megnyilvánulásaként nehezen zihálva lélegzett, de lassan felélénkült, felénk fordult, és örömmel fogadta közeledésünket. A szentostyából egy kicsi darabot én adtam be neki, amit egy korty vízzel le is tudott nyelni. Miközben az egyházi kellékeket pakoltuk el, észrevettem, hogy a nejem ziháló, eddig hangos légzése elhalkult. Visszaléptem az ágyhoz, és aggodalommal próbáltam meg bármilyen fokú lélegzetvételt kihallani a beteg szájából, de nem jártam sikerrel. Megdöbbenve közöltem a többiekkel, hogy úgy látom a feleségem meghalt. Ezt a tényt ők is megállapították. A gyászeset szomorúságát ugyanakkor egy különös megnyugvás enyhítette, hiszen a betegünk a szentség vételével költözött az örökélet birodalmába.”