- Évk. 28. vasárnap
Bölcs 7,7-11; Zsid 4,12-13; Mt 10,17-30;
A világ legnagyobb kincse
Az elrejtett kincsről minden gyermek álmodik és ábrándozik. De sokszor a felnőttek sem nőnek ki ebből a gyermekkorból, s képesek egész életen át a megtalálható kincsekről ábrándozni. Valahol jogos, hiszen Isten dicsőségre, gazdagságra teremtett minket, amely emberi méltóságunkhoz tartozik. Ha az egész világot, minden fantasztikus szépségét, változatosságát, bemérhetetlen távlatait értünk teremtette, akkor mért ne vágyódhatnánk rá, mért ne lenne jogos a fölötte való uralkodás? – De hát éppen itt a gond! Elvesztettük az emberhez méltó birtoklás érzékét, nem uralkodunk, nem felemelkedünk általa, hanem rabszolgái leszünk a világnak. Nem a szeretet közösségét építjük belőle, hanem szétromboljuk a közösségeket, veszélyeztetjük az életet. Nem a teremtő Isten iránti hála ébred a szívünkben, hanem föllázadunk ellene, kivesszük kezéből ezt a világot, és tönkretesszük. Nem az élet forrásává lesz ez a világ, amely Isten csodálatos ajándéka, hanem a halál eszközévé.
Valóban értelmét vesztette Isten csodálatos terve? Ősellenségünk, a sátán értelmetlenné tehette a teremtés művét, s meghiúsíthatta Isten rólunk szóló álmát? – Akkor Isten nem lenne mindennél hatalmasabb, akkor szeretete legyőzhető lenne a gonoszság által. Akkor a sátán hatalmasabb lenne, mint Isten, vagyis ő lenne az isten! Ez nyilván abszurdum! – De ha nem így van, akkor mi a magyarázat a világ sorsára és értelmére? Hogyan érvényesül Isten végtelen szeretete?
A Bölcsesség könyve bölcs egyszerűséggel ad magyarázatot sorsdöntő kérdésünkre. Először vissza kell szereznünk helyes ítélő képességünket, hogy meglássuk a dolgok lényegét, aztán vissza kell szereznünk szabadságunkat, hogy ítéletünk igazságos legyen, s helyre kell állítanunk értékrendünket, hogy a szeretet mozgasson. Mit is olvastunk? –
„Könyörögtem, és megkaptam az okosságot; esdekeltem, és leszállt rám a bölcsesség lelke.” – „Könyörögtem, esdekeltem.” – Kihez? Nyilván ahhoz, aki megadhatja számunkra ezeket az adományokat. Ahhoz, aki a forrása mindezeknek az erényeknek. – Mit érnek ezek az erények? Miért éppen ezeket kérjük, minden más helyett, miként Salamon király is, amikor uralkodni kezdett? – Ezek által helyre áll az ember egyensúlya, értelmes döntéseket hoz, jól használja fel a világ dolgait. De ha ezek nincsenek meg, a többi mit sem ér! A Bölcsesség könyve ezt így fejezi ki:
„Többre becsültem a jogarnál és a trónnál, és hozzá mérten semminek tartottam a gazdagságot.” – Valóban, mit kezd az ostoba uralkodó? Sem magának nem használ, s nem tud mit kezdeni hatalmával, sem azoknak nem válik javára, akik fölött hatalmat gyakorol. A hatalom és a gazdagság adja az ember kezébe a kincseket, amelyek szintén értelmetlenné, sőt végzetes veszéllyé válnak, ha az emberből hiányzik a fenti két erény:
„A fölbecsülhetetlen drágakövet sem állítottam vele egy sorba, mert mellette minden arany csak egy marék homok, és vele összemérve az ezüst csak sárnak számít.” – Történelmünk mennyi véres háborúja, forradalma, gyilkossága és igazságtalansága következett a hatalom és a gazdagság bűvöletéből! S vajon világunkat, mindennél jobban, nem a hatalom bűvölete sodorja végveszélybe? Nem a pénz és a gazdagság lesz az a bálvány, amiért elhagyjuk igaz Istenünket? – Sokszor gondolja azt az ember, hogy pénzért mindent megvehet. Nemcsak fényűző, múló javakat, hanem akár az egészséget is. Isten szava ezt is leleplezi:
„Jobban szerettem az egészségnél és a szépségnél, és birtoklását a világosságnál is többre tartottam; mert a fény, amely belőle árad, nem alszik ki soha.” – Ez a mondat a mulandóság helyett az örökkévalót kínálja fel az embernek. S valóban, bármi e világból méltó vetélytársa lehet az örökkévalónak? Csak az örökkévaló távlatában juthatunk el igazi önmagunkhoz. Ha ezt visszanyerjük, akkor az Istentől elszakított, mulandó életünk is új lendületet, lehetőséget nyer:
„a bölcsességgel együtt a többi javak is mind hozzám jöttek, és mérhetetlen gazdagságot kaptam tőle.” – Ez a gazdagság már nem lázadást provokál, hanem Isten ajándéka lesz. Ezért nemcsak engem, hanem embertársaimat, családomat, közösségemet, népemet, minden embert gazdagabbá tesz. Visszaadja mindennek az értelmét, s a szeretet eszközévé lesz. De mindez csak az Istentől kapott okosság és bölcsesség fényében lehetséges.
A Zsidókhoz írt levél tömören foglalja össze ennek igazságát. Embertársainkat becsaphatjuk, Isten azonban a legmélyebb titkainkat is ismeri:
„Az Isten szava eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és a szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit. Semmilyen teremtett dolog nem marad előtte rejtve.” – Féljünk ettől, hogy Isten ennyire ismer bennünket, s nem marad előtte rejtve semmi? – Félnünk akkor kell, ha sumákolunk, ha nem vagyunk őszinték sem Istenhez, sem az emberekhez, de még önmagunkhoz sem. Ez valóban félelmetes állapot! Ha viszont őszintén törekszünk az igazságot megismerni és megtenni, akkor nem kell félnünk az emberektől, még kevésbé Istentől. Mert Isten előtt éppen szívünk legmélyebb titka, gyengeségeink ellenére is hozzá vágyódó szeretetünk tárul fel. Az emberek félreismerhetnek, vagy félremagyarázhatják tetteinket, de Isten nem az emberek szemével lát, és nem az emberek kicsinyességével ítél. Ő mindig jóindulatú, a legjobbat akarja kihozni belőlünk. Arról nem ő tehet, ha mi mégis megragadunk a kishitűségnél, a bizalmatlanságnál, s többre értékeljük elmúló javainkat, mint az örökkévalót, miként a gazdag ifjú tette az evangéliumi történetben.
Ez a történet minket is leleplez. Segít megismerni magunk elől is rejtett homályainkat. Lépjünk közelebb az eseményhez, s jól figyeljünk minden szóra! –
Amikor Jézus útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” – Mire figyelünk fel e jelenetnél? Először is a gesztusra: Egy életviteli tanácskéréshez miért borul térdre Jézus előtt? Ez nem megszokott Jézus működése közben. Csak akkor fordul elő, amikor valóban megrendítő élethelyzetben, valakinek az életéért könyörög egy hozzátartozó, mint a kananita pogány asszony a lányáért, vagy a leprás a gyógyulásakor, vagy Jézus isteni mivolta tárul föl, mint Péter előtt a csodálatos halfogásnál, vagy a viharzó tenger hullámainak lecsendesítésénél. Ezt a megrendülést az élet gyökeres megváltozása követi, miként az apostolok esetében. – A gazdag ifjúnál másra következtethetünk. Ő még fiatal, nyilván nem saját szorgalmas munkája tette őt gazdaggá, hanem örökölte, bele született. Azt azonban jól megtanulta, hogy miként helyezkedjen vagyona megtartása, esetleg növelése érdekében. A túlzó gesztus, miként a földre borulás a másik előtt, majd a hízelgő szavak, a megalkuvó, saját emberi méltóságát is föláldozó ember viselkedése. A „jó Mester!” megszólítás Jézus fülét is bántja:
„Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak az Isten.” – Ezzel Jézus nemcsak saját magát hozza az Atyával kapcsolatba, aki minden jónak a forrása, hanem a megszólítót is. Hiszen mi is rejlik az ifjú kérdésében? Amikor Jézus felsorolja neki a parancsokat, hogy azokat tartsa meg, könnyedén válaszol:
„Mester, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” Így az egész jelenetből önelégült szemlélet tűnik elő: „Eddig is mindent jól csináltam, már csak az örök élet hiányzik a készletből, hogy teljesen meg legyek magammal elégedve.” – Jézusnak tetszik ez az ambíció, hogy tökéletes akar lenni, de korrigálni akarja a félrecsúszott irányt:
„Valami hiányzik még belőled. Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben. Aztán gyere, és kövess engem!” – Olyan kérés ez, amely nem hagy kétszínűségben maradni. Felfedi, hogy mi lakik az ember szívében. Vajon Isten a legfontosabb, aki mindennél többet ér, s akiben feltétlenül megbízom, miként Ábrahám, amikor Izsák feláldozását kérte tőle az Úr? Vagy jobban bízom földi javaimban, amiért még Istent is elhagyom?
A gazdag ifjú elmegy! Nem tudott Jézus mellett dönteni, fontosabb volt számára földi vagyona. De a Mester magyarázatán az apostolok is megdöbbennek és elgondolkodnak:
„Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!... Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.” – Ezek a szavak éppen arra a veszélyre és függőségre figyelmeztetnek, amelybe a bűn miatt megromlott szívünk kerül az okosság és bölcsesség nélkül. Maga Jézus is ezzel a konklúzióval zárja tanítását, amikor a tanítványok megkérdezik:
„Hát akkor ki üdvözülhet?” „Embernek lehetetlen ez, de Istennek nem. Mert Istennek minden lehetséges.”
Isten szeretetét nem győzhette le a sátán, semmiféle hazugsággal és cselvetéssel,
„mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
A hit a mi válaszunk erre az isteni szeretetre! Ámen!
