- Évk. 19. vasárnap
1 Kir 19,4-8; Ef 4,30-5,2; Jn 6,41-51;
Kiéghet az Isten munkása?
A próféták közül, ha valaki, akkor Illés igazán nagy dolgokat tapasztalt meg. Szavára, a nép bűnei miatt, az ég három és fél évre elapad, nincs eső. A király haragja elől bujdokolva, Isten őt holló által táplálja egy kis patak melletti barlangban. A tévelygő nép szívét Isten felé fordítja azzal, hogy szavára az égből tűz csap le, s emészti fel az áldozati adományt. A megtérő népre újra esőt kér az égből. Isten hatalmával szól és cselekszik a nép körében. Ezért is lepődünk meg, hogy ez a hatalmas próféta, elkeseredve, a halálát kívánja. Aki ilyen közel van az Úrhoz, miért keseredhet el? – Illés prófétát maga Jézus is magasztalja, s hozzá hasonlítja Keresztelő Jánost. Elgondolkodtató, hogy az Előfutár életében is találunk hasonló megrendülést, amikor tanítványait Jézushoz küldi: „Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk?” – Próbáljuk megérteni az embert, akit Isten hív meg örök terveihez!
Illés valóban hatalmas jeleket művel, isteni erővel szól és cselekszik. Hatalmas konfliktusokba keveredik a királlyal, életét teszi kockára küldetéséért. Isten prófétái közül egyedül ő marad életben, megtapasztalva az Úr oltalmát. – Óhatatlan, hogy össze ne keveredjen az isteni és emberi, az Isten hatalma és az embernek adott nagyság. Illés halottat támaszt, megszaporítja a szareptai özvegy lisztjét és olaját, köpenyével utat nyit a folyó vizében, végül tüzes szekér ragadja el a földi életből. Ember, aki isteni hatalommal tölti be küldetését. – Óhatatlan, hogy meg ne kísértse az isteni hatalom nagysága. Óhatatlan, hogy emberi korlátai el ne halványuljanak, azt hívén, számára minden lehetséges. Ezt a kísértést és az óvó isteni pedagógiát Pál apostol is megtapasztalja. Leírja, milyen nagyszerű kinyilatkoztatásokban részesült, a harmadik, s a hetedik égig ragadtatott, de hozzáfűzi: „Hogy a nagyszerű kinyilatkoztatások elbizakodottá ne tegyenek, tövist adott testembe az Úr: a sátán angyalát, aki arcul ver. S bár háromszor is kértem az Urat, hogy vegye el tőlem, de Ő azt felelte: Elég neked az én kegyelmem!” – Így alakult Illés számára is: A nagyszerű tettek és jelek után elfogy emberi ereje, s átérzi emberi kicsinységét.
Izebel királyné haragja elől Illés visszavonult a pusztába egynapi járóföldre. Odaérkezett egy borókabokorhoz, leült alá, és a halálát kívánta. Azt mondta: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet! Én sem vagyok különb atyáimnál.” Ezzel lefeküdt és elaludt. – Véget ért tehát a „diadalút”, átérzi a többi emberhez hasonló nyomorúságát. Elfáradt, kimerült…
Kivel ne történhetne, ne történne hasonló? Ki ne tapasztalná, hogy a lelkes, odaadott szolgálat közben kimerül, kiszárad, megcsömörlik, kiábrándul a legszentebb dolgokból is? Hány és hány fényes csillagot láttunk már lehullani, kiégve összeomlani? Miért??? – Talán azért, mert Isten helyett is az ember akar cselekedni. De isteni dolgot az ember saját erejéből nem tehet. Az mindig elsősorban Isten műve, amelybe bevonja az embert is. Nagy kísértés beleszédülni az isteni magasságba, ha csak egy pillanatig is elfelejtjük, hogy ki emelt fel oda.
Ez talán azt jelenti, hogy akkor ne is vállalkozzunk az Isten műveiben ténykedni? Adjuk föl a bennünk szunnyadó isteni távlatokat, a magasságba emelkedés vágyát? De hiszen akkor emberi méltóságunkat, igazi hivatásunkat tagadjuk meg! Nem lenne emberi fejlődés, végtelenbe törő vágyak nélkül.
Illés története tovább vezet bennünket, s választ ad kérdéseinkre. Az alvó Illést
egy angyal megérintette, és így szólt hozzá: „Kelj föl és egyél!” Ahogy föltekintett, íme, a fejénél egy sült cipó meg egy korsó víz volt. Evett és ivott, aztán újra lefeküdt aludni. Ám az Úr angyala másodszor is megjelent, megérintette őt és ezt mondta: „Kelj föl és egyél! Mert különben túl hosszú lesz számodra az út.” Illés fölkelt, evett, ivott, aztán ennek az ételnek erejéből negyven nap és negyven éjjel vándorolt, egészen Isten hegyéig, a Hórebig. – Az ószövetségi próféciák csak előjelek, az események csak utalnak a teljességre. Ami Illéssel történik, a mi életünkben sokkal teljesebb jelentést kap. Illés az Istentől kapott kis kenyér és víz erejével vándorol, hogy a Hórebhez érjen, s magával Istennel találkozzon. Ott megerősítést kap élete további feladataihoz. – Mi viszont az Újszövetségben sokkal teljesebb meghívást kaptunk, végleges érkezést az Isten országába. A föld összes energiája is kevés lenne, hogy oda eljussunk saját erőnkből. Nincs annyi jótett, nincs annyi hősiesség, áldozat, amellyel kiérdemelnénk az örök boldogságot.
„Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem” – írja Pál apostol a Szeretethimnuszban. De ez a szeretet nem az enyém, ez a szeretet maga az Isten. Isten Fia azért lett emberré, hogy közénk jöjjön a szeretet:
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak (Jn 3,16-17). Ezért lettünk megteremtve, ezért jött el közénk még a bűn által elrontott világba is az Isten Fia, hogy örök terve valóra váljék.
Az evangéliumban éppen ezen örök, isteni tervnek a megvalósulásáról hallunk. Jézus világosan megfogalmazza, hogy miért jött, s miként kapcsolódik életünkhöz. De a földhözragadt, kicsiny ember fölháborodik, értetlenül visszautasít.
A zsidók zúgolódni kezdtek (Jézus) ellen, amiért azt mondta: „Én vagyok az égből alászállott kenyér.” Ők csak József fiát látták benne. „
Hogyan mondhatja hát: az égből szálltam alá?” Jézus arról tanúskodott, hogy az Atyától jött, róla tesz tanúságot.
„Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van.” – Nem éppen erre vágyunk? Nem éppen az örök távlatot veszítettük el? Nem éppen a bűn miatti halál zárja el előlünk az örök élet távlatát? – S vajon nem éppen ezért vártuk az Isten által megígért Szabadítót, aki kiment a halál országából, s megnyitja az örök élet kapuját? Mégis fölháborodva utasítjuk el azt, aki visszaadja szabadságunkat, örök életünket, sőt képessé tesz arra, hogy az oda vezető utat végigjárjuk. Ha már az Ószövetségben Illés olyan kenyeret kapott, amelynek erejében negyven nap és negyven éjjel vándorolhatott Isten hegyéig, mért ütközünk meg azon, ha Jézus ennél sokkal hatékonyabb táplálékról gondoskodik?
„Én vagyok az égből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet én adok, az én testem a világ életéért.” – E szavak egyértelművé teszik, hogy életünk igazi távlata az örök élet, olyan élet, amelyre csak Isten tehet képessé, amelyet Isten a saját életéből táplál. Mögötte az Isten szeretetének Jézusban meghozott áldozata rejlik:
az én testem a világ életéért.
Ha ekkora ajándékot kapunk, ilyen távlatok nyílnak előttünk, miért háborodunk fel, miért tiltakozunk? Nem éppen minden porcikánk erre vágyakozik, olthatatlan szomjúságunk nem éppen erre irányul? – Valóban nagy az ajándék, de ez tőlünk is kíván valamit. Szakítanunk kell a régi, bűnre, önzésre, haragra alapozott életünkkel. Ha Isten gyermekei lettünk, többé nem élhetünk a sötétségben. Az Efezusi levél éppen erre hív minket:
„Testvéreim! Ne szomorítsátok meg Isten Szentlelkét, akivel meg vagytok jelöve a megváltás napjára. Legyen távol tőletek minden keserűség, indulat, haragtartás, szóváltás, káromkodás és minden egyéb rossz. Inkább legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” – A cél és a tartalom határozza meg az élet kivitelét. Ha Isten nincs jelen az életünkben, akkor ne csodálkozzunk a negatív megnyilvánulásokon! De ha az Ő szeretete tölt be, akkor lehetetlen tovább is keserűségben, haragtartásban, káromkodásban élnünk. Ő képessé tesz bennünket is szeretetének megvalósítására, a könyörületre, a megbocsátásra. Már itt a földön elkezdődik az örök élet:
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői, és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk Istennek jó illatú áldozati adományként.”
A példaképünk, a mintánk tehát Krisztus, Isten ajándéka. Ha hozzá akarunk hasonlítani, mi sem tehetünk mást életünkkel, minthogy szeretetből odaajándékozzuk. Sokszor fájlaljuk, hogy ezzel az ajándékkal embertársaink nem jól bánnak. Ilyenkor vajon eszünkbe jut, hogy mi hogyan bánunk Krisztussal? És arról is elfeledkezünk, hogy ajándékunk igazi elfogadója maga az Isten. Hiszen tőle kaptuk életünket, éppen azért, hogy hasonlóvá tegyük az Övéhez. Ez az egyetlen és igazi beteljesedés, a legnagyobb ajándék, amire vágyhatunk, amire meghívást kaptunk, s amihez saját életével táplál.
Ámen!
