2015. Évk. 12. vas.
Jób 38,1. 8-11; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41;
A természet erői, vagy a szív vágyakozása hatalmasabb?
Bevallom, az olvasmányok között először a víz által megnyilvánuló félelmetes erők kötötték le a figyelmemet, amelyekben az Úr kinyilvánítja hatalmas erejét. Mintegy játékszerrel bánik a természettel, hogy az embert rajtuk keresztül megszólítsa. A mélységekből előtörő tengert betakarja a felhőkkel, bepólyálja a köddel, s megtöri hullámainak gőgjét – mintha csak rólunk, emberekről szólna. Az evangélium tengeri viharába Jézus – mondhatni – szándékosan viszi bele tanítványait, hogy kinyilvánítsa isteni hatalmát, próbára tegye hitüket, bizalmukat. De mindezek mögött az emberi szív titkaira világít, s tárja elénk annak mélységeit. Valójában erre kell figyelnünk!
Pál apostol sorai vezetnek ezekhez a mélységekhez. 2 Kor levelének részlete erőteljesen szólít meg mindnyájunkat: Krisztus szeretete sürget minket! – A sürgetés kifejezi, hogy nagyon fontos dologról van szó. Kifejezi azt is, hogy ez a fontos dolog már régóta vár minket, de eddig késedelmesek voltunk, s már nagyon ideje, hogy ráfigyeljünk. Miért sürget? – Mert szeretet van mögötte, Krisztus szeretete, végtelen és új életet hozó szeretet. Ez a szeretet akkor ragad meg minket, ha mélységeiben megismerjük, ha személyesen ránk vonatkozik, sha látjuk annak lehetőségét, hogy csatlakozzunk hozzá.
E szeretet mélységeit Pál is fokozatosan ismerte fel, amely magával ragadta egész életét. Nagyon messziről közelített hozzá, hiszen gyűlölte és üldözte a szeretet Forrását, azaz Krisztust, mert még nem ismerte. Ez a Krisztus zavarta, felforgatta Saul világát, amelyet mesterei nyomán gondosan felépített, és fanatikusan szolgált. De amikor a damaszkuszi úton elárasztotta a fény, s felismerte, hogy akit eddig gyűlölt, az végtelenül szereti, s munkatársává hívja, fordulatot vett egész élete: „arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt.” – Annál teljesebb bizonyíték sehol nem található, minthogy valaki az életét adja másokért.
De mit is jelent ez a kicsiny mondat: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt? – Azt még megértjük, hogy valaki meghalt mindenkiért. De mit jelent a folytatás, hogy akkor mindenki meghalt? – Saul tanítója, mestere volt az Írásoknak. Az Ószövetség eseményeit összefüggéseiben látta, csak az igazi cél hiányzott belőle. Tudta, hogy a választott nép életét végigkíséri a véres áldozat, amelyet újra és újra bemutatnak engesztelésül a bűnökért. Magát a Szövetséget vérben kötötte meg Isten az emberrel, hogy jelezze annak komolyságát, elkötelezettségét. De azt is látta, hogy a kiválasztott nép ezt a szövetséget újra és újra megszegte, amelyért vérrel kell fizetnie. S itt elakadt a logikus folytatás: Ki és mikor fizeti ki ezt az adósságot? – A damaszkuszi út folytatása az a felismerés, amelyben a Saulból lett Pálnak része lett. Megkeresztelkedése után hatalmas lelkesedéssel kezdett hozzá, hogy tanúskodjon Krisztusról, aki őt meghívta szeretetébe. Akár az életét is odaadta volna ebben a lelkesedésben, de az igazi mélység még hiányzott belőle. Ezért kellett visszavonulnia Tarzusz magányába, ahol – későbbi beszámolója alapján – különleges kinyilatkoztatásokban részesült. A korintusiaknak írja: Ha dicsekedni kell, bár az semmit sem ér, rátérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira. Tudok egy Krisztusban élő emberről, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testen kívül-e, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember – testben-e vagy testen kívül, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a Paradicsomba, és titokzatos szavakat halott, amelyeket az embernek nem szabad elmondania. Az ilyesmivel dicsekszem, de magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem. Majd még hozzáfűzi: Hogy azonban a rendkívüli kinyilatkoztatások önhitté ne tegyenek, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy szüntelenül zaklasson, és el ne bízzam magam.(2Kor 12,1-10) – Krisztus valóban bevezette Pált az ő isteni szeretetének titkaiba. Így gondolta át az Ószövetség igazi értelmét, amely Isten üdvözítő tervének fokozatos kibontakozása. Ezáltal értette meg, hogy a vérben kötött szövetség igazságának meg kell valósulnia. Isten elküldte az ő Fiát, aki testvérünkké lett, emberi természetünk részesévé, hogy teljes joggal cselekedhessen nevünkben. Ez a cselekvés nemcsak nevünkben, hanem velünk együtt történt, a mi sorsunkra kihatóan. Ha nem ragad magával Krisztus, akkor mi még mindig a halál uralma alatt vagyunk, az élettől elzárva. Krisztus a halálon át jutott el az életre, a bűn zsoldjaként elszenvedett halál árán lépett a feltámadás dicsőségébe. Pál mondata ennek fényében válik előttünk is teljessé: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt – a bűnnek, a szolgaságnak.
A folytatás tovább értelmezi a megváltás lényegét: Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. – A bűn halált hozó pusztító ereje éppen abban rejlik, hogy az Istentől elszakadt ember önmagában nem élhet. Az ember nem lehet isten, hanem csak az Istenből élő, Istenben kiteljesedő hasonmás, akivel Isten megosztja végtelen gazdag életét. Mivel értelmes, szabad akaratú személyek vagyunk, ezért a meghívás személyre szóló, csak akkor részesülünk ebből a gazdagságból, ha személyes döntéssel elfogadjuk. Az elfogadás képességével minden ember rendelkezik, mint Isten képmása és életének örököse. Más célunk, más távlatunk nem lehet, nincs! De erre a felismerésre szükségünk van, hogy napi döntéseinkben legyen támpontunk, világosságunk és bátorságunk. Az Apostol erre utal, s ezt foglalja össze: Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Részben vonatkozik e kijelentés magára Pálra, aki Saulként még nagyon is emberi szempontból ismerte Krisztust. Vonatkozik a többi apostolra is, akik Jézustól még szenvedése előtt is földi hatalmat, uralkodást vártak. Vonatkozik az egész választott népre, amely Krisztust a kenyérszaporítás csodája után királlyá akarja tenni… S vajon nem vonatkozik ránk, amikor zúgolódunk, kétségeskedünk, hitetlenkedünk, ha földi dolgaink nem a saját elvárásaink szerint alakulnak? Szemléletünknek kell átváltoznia, alakulnia bennünk, hogy Krisztust ne emberi szempontból ismerjük! Ő fogad be életébe, hogy új teremtménnyé váljunk.
Az evangélium eseménye, a tengeri vihar, tükröt tár az apostolok elé, hogyan is állnak a hitben? Nyilvánvaló, hogy az a vihar emberi erők szintjén végzetessé válhatott volna az apostolokra. Érthető kétségbeesett kapkodásuk, amikor Jézust felrázzák álmából, a csaknem elmerülő csónakban. Jézus mégis szemrehányást tesz nekik gyönge hitük miatt. Egy szavával elcsendesíti a tengert, amelyen tanítványai megdöbbenten csodálkoznak. Mesterük elvárta volna tőlük, hogy az eddigi tapasztalatuk alapján már a vihar közben is ez a biztonság és nyugalom töltse el őket.
Tőlünk mit vár el? – Keresztény mivoltunk alapján higgyük el, hogy szeret. Ha valóban befogadtuk életünkbe, akkor tud rólunk gondoskodni. Ne csodálkozzunk, hogy félelem kísér, ha Jézust kizártuk életünkből, s csak távolról ismerjük őt.
Viharban áll az egész világ. Hitünk bizonyságára szükségük van mindazoknak, akik körülöttünk élnek, akiket szeretetben ránk bízott az Úr. Csak a szeretet közösségében állhatunk meg a viharok között, találunk biztos pontot, biztos célt az egész világnak. Ámen!
2015. Évk. 12. vas.
Jób 38,1. 8-11; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41;
A természet erői, vagy a szív vágyakozása hatalmasabb?
Bevallom, az olvasmányok között először a víz által megnyilvánuló félelmetes erők kötötték le a figyelmemet, amelyekben az Úr kinyilvánítja hatalmas erejét. Mintegy játékszerrel bánik a természettel, hogy az embert rajtuk keresztül megszólítsa. A mélységekből előtörő tengert betakarja a felhőkkel, bepólyálja a köddel, s megtöri hullámainak gőgjét – mintha csak rólunk, emberekről szólna. Az evangélium tengeri viharába Jézus – mondhatni – szándékosan viszi bele tanítványait, hogy kinyilvánítsa isteni hatalmát, próbára tegye hitüket, bizalmukat. De mindezek mögött az emberi szív titkaira világít, s tárja elénk annak mélységeit. Valójában erre kell figyelnünk!
Pál apostol sorai vezetnek ezekhez a mélységekhez. 2 Kor levelének részlete erőteljesen szólít meg mindnyájunkat: Krisztus szeretete sürget minket! – A sürgetés kifejezi, hogy nagyon fontos dologról van szó. Kifejezi azt is, hogy ez a fontos dolog már régóta vár minket, de eddig késedelmesek voltunk, s már nagyon ideje, hogy ráfigyeljünk. Miért sürget? – Mert szeretet van mögötte, Krisztus szeretete, végtelen és új életet hozó szeretet. Ez a szeretet akkor ragad meg minket, ha mélységeiben megismerjük, ha személyesen ránk vonatkozik, sha látjuk annak lehetőségét, hogy csatlakozzunk hozzá.
E szeretet mélységeit Pál is fokozatosan ismerte fel, amely magával ragadta egész életét. Nagyon messziről közelített hozzá, hiszen gyűlölte és üldözte a szeretet Forrását, azaz Krisztust, mert még nem ismerte. Ez a Krisztus zavarta, felforgatta Saul világát, amelyet mesterei nyomán gondosan felépített, és fanatikusan szolgált. De amikor a damaszkuszi úton elárasztotta a fény, s felismerte, hogy akit eddig gyűlölt, az végtelenül szereti, s munkatársává hívja, fordulatot vett egész élete: „arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt.” – Annál teljesebb bizonyíték sehol nem található, minthogy valaki az életét adja másokért.
De mit is jelent ez a kicsiny mondat: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt? – Azt még megértjük, hogy valaki meghalt mindenkiért. De mit jelent a folytatás, hogy akkor mindenki meghalt? – Saul tanítója, mestere volt az Írásoknak. Az Ószövetség eseményeit összefüggéseiben látta, csak az igazi cél hiányzott belőle. Tudta, hogy a választott nép életét végigkíséri a véres áldozat, amelyet újra és újra bemutatnak engesztelésül a bűnökért. Magát a Szövetséget vérben kötötte meg Isten az emberrel, hogy jelezze annak komolyságát, elkötelezettségét. De azt is látta, hogy a kiválasztott nép ezt a szövetséget újra és újra megszegte, amelyért vérrel kell fizetnie. S itt elakadt a logikus folytatás: Ki és mikor fizeti ki ezt az adósságot? – A damaszkuszi út folytatása az a felismerés, amelyben a Saulból lett Pálnak része lett. Megkeresztelkedése után hatalmas lelkesedéssel kezdett hozzá, hogy tanúskodjon Krisztusról, aki őt meghívta szeretetébe. Akár az életét is odaadta volna ebben a lelkesedésben, de az igazi mélység még hiányzott belőle. Ezért kellett visszavonulnia Tarzusz magányába, ahol – későbbi beszámolója alapján – különleges kinyilatkoztatásokban részesült. A korintusiaknak írja: Ha dicsekedni kell, bár az semmit sem ér, rátérek a látomásokra és az Úr kinyilatkoztatásaira. Tudok egy Krisztusban élő emberről, aki tizennégy évvel ezelőtt – testben-e, nem tudom, testen kívül-e, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a harmadik égig. És tudom, hogy ez az ember – testben-e vagy testen kívül, nem tudom, Isten a tudója – elragadtatott a Paradicsomba, és titokzatos szavakat halott, amelyeket az embernek nem szabad elmondania. Az ilyesmivel dicsekszem, de magammal nem dicsekszem, hacsak gyöngeségeimmel nem. Majd még hozzáfűzi: Hogy azonban a rendkívüli kinyilatkoztatások önhitté ne tegyenek, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy szüntelenül zaklasson, és el ne bízzam magam.(2Kor 12,1-10) – Krisztus valóban bevezette Pált az ő isteni szeretetének titkaiba. Így gondolta át az Ószövetség igazi értelmét, amely Isten üdvözítő tervének fokozatos kibontakozása. Ezáltal értette meg, hogy a vérben kötött szövetség igazságának meg kell valósulnia. Isten elküldte az ő Fiát, aki testvérünkké lett, emberi természetünk részesévé, hogy teljes joggal cselekedhessen nevünkben. Ez a cselekvés nemcsak nevünkben, hanem velünk együtt történt, a mi sorsunkra kihatóan. Ha nem ragad magával Krisztus, akkor mi még mindig a halál uralma alatt vagyunk, az élettől elzárva. Krisztus a halálon át jutott el az életre, a bűn zsoldjaként elszenvedett halál árán lépett a feltámadás dicsőségébe. Pál mondata ennek fényében válik előttünk is teljessé: ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt – a bűnnek, a szolgaságnak.
A folytatás tovább értelmezi a megváltás lényegét: Ő azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt. – A bűn halált hozó pusztító ereje éppen abban rejlik, hogy az Istentől elszakadt ember önmagában nem élhet. Az ember nem lehet isten, hanem csak az Istenből élő, Istenben kiteljesedő hasonmás, akivel Isten megosztja végtelen gazdag életét. Mivel értelmes, szabad akaratú személyek vagyunk, ezért a meghívás személyre szóló, csak akkor részesülünk ebből a gazdagságból, ha személyes döntéssel elfogadjuk. Az elfogadás képességével minden ember rendelkezik, mint Isten képmása és életének örököse. Más célunk, más távlatunk nem lehet, nincs! De erre a felismerésre szükségünk van, hogy napi döntéseinkben legyen támpontunk, világosságunk és bátorságunk. Az Apostol erre utal, s ezt foglalja össze: Ezután tehát nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust azelőtt emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. Részben vonatkozik e kijelentés magára Pálra, aki Saulként még nagyon is emberi szempontból ismerte Krisztust. Vonatkozik a többi apostolra is, akik Jézustól még szenvedése előtt is földi hatalmat, uralkodást vártak. Vonatkozik az egész választott népre, amely Krisztust a kenyérszaporítás csodája után királlyá akarja tenni… S vajon nem vonatkozik ránk, amikor zúgolódunk, kétségeskedünk, hitetlenkedünk, ha földi dolgaink nem a saját elvárásaink szerint alakulnak? Szemléletünknek kell átváltoznia, alakulnia bennünk, hogy Krisztust ne emberi szempontból ismerjük! Ő fogad be életébe, hogy új teremtménnyé váljunk.
Az evangélium eseménye, a tengeri vihar, tükröt tár az apostolok elé, hogyan is állnak a hitben? Nyilvánvaló, hogy az a vihar emberi erők szintjén végzetessé válhatott volna az apostolokra. Érthető kétségbeesett kapkodásuk, amikor Jézust felrázzák álmából, a csaknem elmerülő csónakban. Jézus mégis szemrehányást tesz nekik gyönge hitük miatt. Egy szavával elcsendesíti a tengert, amelyen tanítványai megdöbbenten csodálkoznak. Mesterük elvárta volna tőlük, hogy az eddigi tapasztalatuk alapján már a vihar közben is ez a biztonság és nyugalom töltse el őket.
Tőlünk mit vár el? – Keresztény mivoltunk alapján higgyük el, hogy szeret. Ha valóban befogadtuk életünkbe, akkor tud rólunk gondoskodni. Ne csodálkozzunk, hogy félelem kísér, ha Jézust kizártuk életünkből, s csak távolról ismerjük őt.
Viharban áll az egész világ. Hitünk bizonyságára szükségük van mindazoknak, akik körülöttünk élnek, akiket szeretetben ránk bízott az Úr. Csak a szeretet közösségében állhatunk meg a viharok között, találunk biztos pontot, biztos célt az egész világnak. Ámen!
