2015. Évközi 11. vasárnap
Ez 17,22-24; 2Kor 5,6-10; Mk 4,26-34;
Titok, melyet ismernünk kell!
Ma három gyermeket is kereszteltem, s délután még két családdal beszélgettem, akik keresztelni akarják gyermeküket. A beszélgetés közben nagy kérdés, hogy vajon a megszokott, a forrásoktól sokszor távoli életük változik-e? Sikerül-e szívükhöz közel vinni a csupán halvány emlékükben őrzött hit világát, melyet mégis tovább akarnak adni gyermeküknek? Hiszen nagyon sokszor a keresztelő nem több egy fényes, külsőséges ünnepnél, amelyben fontosabb az öltözet, a lakoma, s amelynek nincs tartalmi folytatása. Ha megkérdeznénk a szülőktől és rokonságtól, hogy mit kívánnak a gyermeknek a jövő életére, sokkal inkább szerepelne a sikeres, gazdag élet, sok pénz, evilági boldogság, karrier. Nagyon kevesen fogalmaznának ilyesmit: istenszerető, becsületes, szelíd, másokhoz nagylelkű legyen, hogy a hitben kiteljesedjen, az egyház hűséges tagjaként éljen! – Vajon melyik teszi, teheti boldoggá a felnövekvő gyermeket?
A mai olvasmányok mindegyike válaszol erre e kérdésre. Ezekiel próféta azt fejtegeti, miként ajándékozza és erősíti Isten az életünket, mennyire nem az emberi ambíciótól, külső látszatoktól függ a sikere: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen.” – Már ez a mondat is érzékelteti, hogy ami külső szemmel alig észrevehető, a magas cédrusfa legmagasabb ágának kicsiny hajtása, amit ráadásul egy igen magas hegyen ültet el, a külvilágtól elrejtve, az Isten tervében fontossá válik: „Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas.” – Isten szándéka, hogy gazdag élet fejlődjön, amely védelmet nyújt más teremtményeknek is. Az Isten tervével ellentétes, a csak emberi számításokra és erőkre épülő világnak nincs távlata: „Akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”
Emberi világunkban, csupán külső szemmel úgy véljük, hogy a hatalmat az erőszakosok ragadják magukhoz, s ahol a hatalom és a pénz, ott van esély az érvényesülésre. De mi a valóság, s mi a cél? Azt tapasztaljuk, hogy nem jobbá lesz az ember, hanem rabszolgává: vagy a hatalomé, vagy egymásé.
Az igazi és egyedüli hatalom Istené. Mitől függ, hogy Isten felmagasztal, vagy elvet, életet ad, vagy pusztulásra ítél? – Semmiképpen nem önkényesség, hanem nagyon is logikus következmény!
Szent Pál a 2. Korintusi levelében világossá teszi helyzetünket. Gondolatainak hátterében az áll: Isten arra teremtett, hogy isteni életének részesei legyünk. Bár a bűn elszakított tőle, s kifosztott gazdagságunkból, mégis kitörölhetetlen lelkünkből az arcképe, szépségének vonzása. Honvágyat érzünk országába, bár ez a világ eltakarja előlünk annak látását. Azt akarja elhitetni, hogy ez a gazdagság nem is létezik: „Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz.” – A test világa kézzelfogható, most megtapasztalható. Ezért, ha gyenge a hitünk, akkor nem akarjuk elengedni a még elrejtettért a kézzelfoghatót. Pál hite erős, ezért meri megfogalmazni, a többi testvér nevében is, hogyjobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. – Fontos a hit táplálása, és fontos a közösség, az együtt haladás, az egymás megerősítése. Ez a közösség nemcsak egymással, hanem Krisztussal való közösség is, akit szeretünk, s ez a szeretet képesít a követésére: „Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle.” – A távolság az érzékeink korlátjára utal.
Ugyanakkor Pál apostol azt is világosan megfogalmazza, hogy ez a követés nem csupán hobbi szinten működik, nem csupán esetleges választása életünknek, hanem döntő fontosságú örök sorsunkra: „Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót, vagy gonoszat cselekedett.” – Mivel Isten a szeretet, s mivel az ember Isten képmása, s isteni életének részese, nem lehet más távlata életünknek, mint hogy mi is képessé váljunk a szeretetre. A szeretet mércéje maga az Isten: Ti legyetek olyan tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok! – mondja Jézus. Ezért nem lehet Istentől elszakítva szemlélni életünket, nem lehet más alapokat rakni, mint amit Isten rakott számunkra. Nincs felhatalmazva az ember, hogy átértelmezze saját identitását, nemét, házasságát, boldogságának igazi útját. Nincs felhatalmazva, hogy kivegye Isten kezéből az életet, s maga rendelkezzék fölötte, elpusztítsa, vagy kísérlet tárgyává tegye, földi céljai számára. Végzetes, ha az ember Isten helyére lép!
Miként éljük hát földi életünket? Nem túl kockázatos minden lépésünk, minden döntésünk? Nem túl nagy a felelősség, hogy útnak induljunk, s a célhoz meg is érkezzünk? Jézus szavai, melyeket az evangéliumban hallottunk, békét adnak és bizalmat: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja, hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” – Milyen egyszerű az élet, ha Isten kezéből fogadjuk, s az ő szerető gondviselésére bízzuk! Ha az általa fölépített világban mi azt a szerepet vállaljuk, amit valóban ránk bízott! Jól előkészített talajba vetjük a magot, de az alkalmas időjárást és a növekedést Isten adja. A mi dolgunk, hogy a megérlelt termést learassuk. – Tudományunk lehetővé teszi, hogy az élet titkát mélyebben is felkutassuk. Hivatásunk a teremtés folytatása, a világ fölötti uralkodás. De ha túllépjük határainkat, az erkölcsi rendet, s a földi haszon miatt úgy avatkozunk a természet rendjébe, ami már eltorzítja azt, legyen az növény, állat, vagy ember élete, súlyos árat fizetünk érte. – De ne felejtsük, hogy ezek a hasonlatok az Isten országát világítják meg. Arra a titokzatos erőre utalnak, melyet Isten rendelkezésünkre bocsát, hogy bennünk az isteni, örök élet kibontakozzon, valóra váljon. Nem emberi erőből, de emberi együttműködéssel. Nem nekünk kell kitalálnunk, hogy miként teljesedik ki emberségünk és örök boldogságunk, hanem tanulékony lélekkel kell figyelnünk Isten szavára, melyet Jézus Krisztusban az Isten Igéjében mondott ki.
Átadjuk-e ezt a titkot a megkeresztelt gyermekeknek, s családjuknak? Rácsodálkozunk-e arra a tiszta világra, amely a megkeresztelt gyermek lelkében elkezdődik? Isten magvának ereje ma is működik, ha előkészítjük a talajt a befogadásra, az emberi szíveket a felismerésre és készséges követésre. Csak barátságos, szeretőszívű, gondos pásztorok kellenek, akik megtanítják újra látni a hitükben megfáradtakat, felfedezni az elhagyott titkokat. Hasonlóképpen szükségesek a szeretetben és hitben élő egyházközösségek, amelyek örömmel fogadják, megbecsülik és pártfogásba veszik az új életet, s gondos szeretettel veszik körül a gyermeket váró és elfogadó családokat.
Isten szeretetéből és erejéből épült kezdetben is az egyház, s épülhet ma is, egészen a beteljesedés pillanatáig.
Ámen!
2015. Évközi 11. vasárnap
Ez 17,22-24; 2Kor 5,6-10; Mk 4,26-34;
Titok, melyet ismernünk kell!
Ma három gyermeket is kereszteltem, s délután még két családdal beszélgettem, akik keresztelni akarják gyermeküket. A beszélgetés közben nagy kérdés, hogy vajon a megszokott, a forrásoktól sokszor távoli életük változik-e? Sikerül-e szívükhöz közel vinni a csupán halvány emlékükben őrzött hit világát, melyet mégis tovább akarnak adni gyermeküknek? Hiszen nagyon sokszor a keresztelő nem több egy fényes, külsőséges ünnepnél, amelyben fontosabb az öltözet, a lakoma, s amelynek nincs tartalmi folytatása. Ha megkérdeznénk a szülőktől és rokonságtól, hogy mit kívánnak a gyermeknek a jövő életére, sokkal inkább szerepelne a sikeres, gazdag élet, sok pénz, evilági boldogság, karrier. Nagyon kevesen fogalmaznának ilyesmit: istenszerető, becsületes, szelíd, másokhoz nagylelkű legyen, hogy a hitben kiteljesedjen, az egyház hűséges tagjaként éljen! – Vajon melyik teszi, teheti boldoggá a felnövekvő gyermeket?
A mai olvasmányok mindegyike válaszol erre e kérdésre. Ezekiel próféta azt fejtegeti, miként ajándékozza és erősíti Isten az életünket, mennyire nem az emberi ambíciótól, külső látszatoktól függ a sikere: „Veszek egy hajtást a nagy cédrusfa tetejéről, a legmagasabb ágáról, és elültetem egy igen magas hegyen.” – Már ez a mondat is érzékelteti, hogy ami külső szemmel alig észrevehető, a magas cédrusfa legmagasabb ágának kicsiny hajtása, amit ráadásul egy igen magas hegyen ültet el, a külvilágtól elrejtve, az Isten tervében fontossá válik: „Izrael magas hegyén ültetem el. Ágakat fejleszt, gyümölcsöt terem és pompás cédrussá fejlődik. Alatta lakik majd mindenféle madár, és ágai árnyékában pihen meg mindenfajta szárnyas.” – Isten szándéka, hogy gazdag élet fejlődjön, amely védelmet nyújt más teremtményeknek is. Az Isten tervével ellentétes, a csak emberi számításokra és erőkre épülő világnak nincs távlata: „Akkor megtudja majd a mező minden fája, hogy én, az Úr aláztam meg a magas fát, és emeltem föl az alacsony fát; én szárítottam ki a zöldellő fát, és én borítottam virágba a száraz fát. Én, az Úr mondtam ezt, és végbe is viszem.”
Emberi világunkban, csupán külső szemmel úgy véljük, hogy a hatalmat az erőszakosok ragadják magukhoz, s ahol a hatalom és a pénz, ott van esély az érvényesülésre. De mi a valóság, s mi a cél? Azt tapasztaljuk, hogy nem jobbá lesz az ember, hanem rabszolgává: vagy a hatalomé, vagy egymásé.
Az igazi és egyedüli hatalom Istené. Mitől függ, hogy Isten felmagasztal, vagy elvet, életet ad, vagy pusztulásra ítél? – Semmiképpen nem önkényesség, hanem nagyon is logikus következmény!
Szent Pál a 2. Korintusi levelében világossá teszi helyzetünket. Gondolatainak hátterében az áll: Isten arra teremtett, hogy isteni életének részesei legyünk. Bár a bűn elszakított tőle, s kifosztott gazdagságunkból, mégis kitörölhetetlen lelkünkből az arcképe, szépségének vonzása. Honvágyat érzünk országába, bár ez a világ eltakarja előlünk annak látását. Azt akarja elhitetni, hogy ez a gazdagság nem is létezik: „Testvéreim! Bizalom tölt el minket, s nem feledkezünk meg arról, hogy míg e testben vándorként élünk, távol járunk az Úrtól. A hitben élünk, a szemlélet még nem osztályrészünk. Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz.” – A test világa kézzelfogható, most megtapasztalható. Ezért, ha gyenge a hitünk, akkor nem akarjuk elengedni a még elrejtettért a kézzelfoghatót. Pál hite erős, ezért meri megfogalmazni, a többi testvér nevében is, hogyjobban szeretnénk megválni a testtől, és hazaérkezni az Úrhoz. – Fontos a hit táplálása, és fontos a közösség, az együtt haladás, az egymás megerősítése. Ez a közösség nemcsak egymással, hanem Krisztussal való közösség is, akit szeretünk, s ez a szeretet képesít a követésére: „Ezért is igyekszünk az ő kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle.” – A távolság az érzékeink korlátjára utal.
Ugyanakkor Pál apostol azt is világosan megfogalmazza, hogy ez a követés nem csupán hobbi szinten működik, nem csupán esetleges választása életünknek, hanem döntő fontosságú örök sorsunkra: „Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót, vagy gonoszat cselekedett.” – Mivel Isten a szeretet, s mivel az ember Isten képmása, s isteni életének részese, nem lehet más távlata életünknek, mint hogy mi is képessé váljunk a szeretetre. A szeretet mércéje maga az Isten: Ti legyetek olyan tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok! – mondja Jézus. Ezért nem lehet Istentől elszakítva szemlélni életünket, nem lehet más alapokat rakni, mint amit Isten rakott számunkra. Nincs felhatalmazva az ember, hogy átértelmezze saját identitását, nemét, házasságát, boldogságának igazi útját. Nincs felhatalmazva, hogy kivegye Isten kezéből az életet, s maga rendelkezzék fölötte, elpusztítsa, vagy kísérlet tárgyává tegye, földi céljai számára. Végzetes, ha az ember Isten helyére lép!
Miként éljük hát földi életünket? Nem túl kockázatos minden lépésünk, minden döntésünk? Nem túl nagy a felelősség, hogy útnak induljunk, s a célhoz meg is érkezzünk? Jézus szavai, melyeket az evangéliumban hallottunk, békét adnak és bizalmat: „Isten országa olyan, mint amikor az ember magot vet a földbe. Utána akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja, hogyan. A föld magától hoz termést: Először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor pedig a termés engedi, az ember mindjárt fogja a sarlót, mert itt az aratás.” – Milyen egyszerű az élet, ha Isten kezéből fogadjuk, s az ő szerető gondviselésére bízzuk! Ha az általa fölépített világban mi azt a szerepet vállaljuk, amit valóban ránk bízott! Jól előkészített talajba vetjük a magot, de az alkalmas időjárást és a növekedést Isten adja. A mi dolgunk, hogy a megérlelt termést learassuk. – Tudományunk lehetővé teszi, hogy az élet titkát mélyebben is felkutassuk. Hivatásunk a teremtés folytatása, a világ fölötti uralkodás. De ha túllépjük határainkat, az erkölcsi rendet, s a földi haszon miatt úgy avatkozunk a természet rendjébe, ami már eltorzítja azt, legyen az növény, állat, vagy ember élete, súlyos árat fizetünk érte. – De ne felejtsük, hogy ezek a hasonlatok az Isten országát világítják meg. Arra a titokzatos erőre utalnak, melyet Isten rendelkezésünkre bocsát, hogy bennünk az isteni, örök élet kibontakozzon, valóra váljon. Nem emberi erőből, de emberi együttműködéssel. Nem nekünk kell kitalálnunk, hogy miként teljesedik ki emberségünk és örök boldogságunk, hanem tanulékony lélekkel kell figyelnünk Isten szavára, melyet Jézus Krisztusban az Isten Igéjében mondott ki.
Átadjuk-e ezt a titkot a megkeresztelt gyermekeknek, s családjuknak? Rácsodálkozunk-e arra a tiszta világra, amely a megkeresztelt gyermek lelkében elkezdődik? Isten magvának ereje ma is működik, ha előkészítjük a talajt a befogadásra, az emberi szíveket a felismerésre és készséges követésre. Csak barátságos, szeretőszívű, gondos pásztorok kellenek, akik megtanítják újra látni a hitükben megfáradtakat, felfedezni az elhagyott titkokat. Hasonlóképpen szükségesek a szeretetben és hitben élő egyházközösségek, amelyek örömmel fogadják, megbecsülik és pártfogásba veszik az új életet, s gondos szeretettel veszik körül a gyermeket váró és elfogadó családokat.
Isten szeretetéből és erejéből épült kezdetben is az egyház, s épülhet ma is, egészen a beteljesedés pillanatáig.
Ámen!
