Cookie / Süti tájékoztató
Tájékoztatjuk, hogy a szentkut.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
Részletek
Elfogadom
Nem fogadom el

Évközi 21. vasárnap

  1. Évk. 21. vas.
Józs 24,1-2a 15-17 18b; Ef 5,21-32; Jn 6,60-69; Milyen Istent választunk?   Józsué, aki Mózestől vette át a választott nép vezetését, maga is búcsúzik. Előbb azonban fontos kérdést tisztáz népével: Ki az Istenük? Kérdése nem véletlen, nem költői, nagyon is súlyos problémát vet fel. Bár a nép Mózes közvetítésével szövetséget kötött Ábrahám, Izsák, Jákob Istenével, az egy igaz Istennel, aki a szolgaság földjéről kivezette őket, 40 évig vezette át a pusztán, s letelepítette őket az ígéret földjére, Kánaánba, mégsem ragaszkodnak hozzá biztos hittel. Akár az egyiptomiak aranyborjú bálványa, akár az útközben talált pogány népek istenei, akár az új hazában talált bálványok megkísértik őket. Bármi nehézség, küzdelem éri őket, vagy önzésüket kiszolgáló hamis ígéretek, hajlandók felcserélni őseik Istenét a hamis és hazug ígéretek csillogásával. Elfelejtik mindazt, amit tett értük, a nagy csodákat, melyekkel megmentette életüket és szabaddá tette őket. Mintha csak a mai jóléti társadalom zűrzavarát látnánk, Európát, amely megtagadja keresztény gyökereit, s a szabadságnak kinevezett nihilizmussal letarol minden értéket, amely eddig fenntartotta. A rosszul értelmezett szabadság Istennel állítja szembe, saját maga akarja kézbe venni életét, önmaga istene akar lenni. Mi lesz ebből? Az ember, halálra ítéli önmagát. Maga az ember is csak eszköz lesz, a hatalom, a gazdagság, a profit eszköze, a mai bálványok eszköze. Nincs értéke az emberi életnek, bármire felhasználható. Lehet gyógyászati, vagy kozmetikai alapanyag, lehet a szervkereskedés mázsaszámra kimért áruja, lehet belőle rabszolgát csinálni, megfosztva önrendelkezési jogától, vagy lehet a világpolitika szándékainak megfelelően lemészárolható, kiszolgáltatott tömeggé. Ezt a szemléletet tükrözi a drogkereskedés, a prostitúció, a gyermekekkel való kereskedés, vagy éppen a gyerek-katonaság. Az ember előtt nincs abszolút érték, amelyhez mérheti tetteit. Van visszaút? – Természetesen! Egyetlen visszaút van, Isten! Ha őrá újra Istenként tekintünk, ha elismerjük teremtőnknek, megváltónknak, életünk végső céljának, akkor visszakapjuk emberi életünk méltóságát. Ha észrevesszük életünkben, családunkban, történelmünkben betöltött szerepét, gondoskodó szeretetét, akkor visszanyerjük a bizalmat, amellyel rá hagyatkozunk, tanítását, parancsait követjük. Józsué kérdésére ezt tette a választott nép is: „Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat és más isteneknek szolgáljunk. Az Úr a mi Istenünk, ő vezette ki atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Szemünk láttára ő tette ezeket a nagy csodákat, oltalmazott minket az egész úton, amelyet végigjártunk, s az összes nép között, ahol átvonultunk. Mi is az Úrnak akarunk hát szolgálni, ő a mi Istenünk.” – A múlt tapasztalata értékes kincs tehát, amely megnyitja szemünket a látásra, és készségessé teszi akaratunkat a helyes döntésre. De ezzel még nincs megoldva életünk sikere. A hit szemével kell előre tekintenünk a jövőbe, s vállalnunk döntéseinkben az isteni útmutatást, amely nem a divat és a világ szelleme szerint működik. Isten végtelenül nagyobb és bölcsebb, mint mi, eszünkkel nem ellenőrizhetjük igazságát. Az evangélium története teszi ezt számunkra világossá. Jézus a kenyérszaporítás után arról tanít, hogy ő a mennyből alászállott élő kenyér, aki benne hisz, aki eszi ezt a kenyeret, az örökké él. Az értetlenkedő kérdésekre tovább fejtegeti, hogy az ő teste valóban étel, az ő értünk kiontott vére valóban ital, s csak annak van örök élete, aki eszi az ő testét és issza az ő vérét. A kemény beszédre nemcsak a tömeg botránkozik meg, s távozik el Jézustól, hanem még az ő munkatársaiul kiválasztott hetvenkét tanítvány is. Eddig az ő feladatuk volt, hogy előkészítsék Jézus találkozásait az emberekkel, mert a különböző falvakban és városokban beszámoltak a Mester eddigi tetteiről, csodáiról, tanításáról, s hívták az embereket Jézus köré. De most nem vállalták, hogy a számukra is érthetetlen beszédet továbbadják, mintegy magukat is nevetségessé téve az emberek előtt. Csak a tizenkét apostol marad Jézus mellett. S ebben a kényes szituációban Jézus nekik is fölteszi a kérdést: „Ti is el akartok menni?” – Szabadságukban állt nekik is megbotránkozni, Jézussal szembe fordulni, vele szakítani. Ebben a kínos csendben Péter szólal meg, s amit mond, azt mi is fölvállalhatjuk, ha hitben akarunk élni: „Uram, kihez menjünk? Az örök élet igéi nálad vannak. Mi hittünk, és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje.” – Ez a hitvallás tisztázza, hogy sem az apostolok, sem mi nem azért vagyunk Jézus mellett, mert belátjuk, hogy neki igaza van. Nincs módunk értelmünkkel ellenőrizni Istent, hogy amit mond, amit tőlünk kíván, az igaz és elfogadható. Péter sem azt állítja, hogy amit Jézus mondott, azt ők megértették. Egészen mást állít: egyrészt azt, hogy aki szólt hozzájuk, az az Isten szentje, ezért szavait kétségbe vonni egyet jelent Isten elutasításával, aki végtelenül szent. Másrészt azt, hogy amit mondott, az függetlenül a mi értelmi képességeinktől, belátásunktól, az örök életre vezető tanítás. Nincs fontosabb feladatunk, mint befogadni és követni. Senki mástól nem kaphatunk ilyen tanítást, csak attól, akit maga Isten küldött hozzánk, hogy tanítónk, gyógyítónk, szabadítónk legyen. Ettől a Jézustól kapták az apostolok a meghívást, hogy az ő igéit hirdessék a világ végső határáig, hogy minden nép megismerje, s eljuthasson az üdvösségre. Pál apostol is ettől a Jézustól kapta a meghívást, hogy az üldöző Saulból Jézus munkatársa legyen, s megtérése után különös kegyelmek erősítik a küldetésre való felkészülésben. Korábban, mint jól képzett írástudó, nagy jártasságra tett szert az Ószövetség ismeretében. De Jézus fényében a töredékek egésszé válnak, az előjelek a beteljesülést igazolják. Nincs olyan akadály, amely megfékezhetné lelkesedését, kiolthatná a felismerés örömét. Bármilyen szenvedést örömmel vállal Krisztusért. Ez a Pál apostol fogalmazza meg az efezusiakhoz írt levelében: „Testvéreim! Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből.” – A keresztény élet alapja tehát maga Krisztus, aki, bár a világmindenség királya és ura, mégis alávetette magát az Atya akaratának, s engedelmes volt iránta a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezzel életünk legérzékenyebb sebét gyógyítja, az engedetlenséget, amely minden bűn forrása. Ő ad mintát életünkhöz, mércét az egymás és Isten iránti szeretetünk megvalósításához. Ha egymásban nem is bízhatnánk, de őbenne igen, aki garanciát ad példája követéséhez. Pál így folytatja tanítását: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: ő ugyanis testének megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, úgy az asszony is mindenben férjének.” – A mai világ gondolkodása ezt a kijelentést felháborítónak tartja, az emberi méltóság ellen valónak. Hiszen minden törekvése, hogy felszabadítsa az embert bármiféle megkötöttségtől. Az asszony már nem a férfi másik fele, hanem versenytársa, vetélytársa. Nem a hűség az érték, hanem a győzelem a másik felett. Ezért a „gyengébb nem” képtelen a gyengédségre, hiszen aki erős, az nem lehet gyengéd. A család isteni terve nem bontakozhat ki, hiszen nem lehet két fejjel, de szív nélkül családot alkotni. Így sem a gyermekeknek, sem a házastársaknak nincs többé otthonuk, ahová jó hazatérni, s ahol védelmet és szeretetet kaphatnak. Pál apostol szavai nem egyoldalúak. Nemcsak arról beszél, hogy mit tegyenek az asszonyok, hanem arról is, miként kell viselkedniük a férfiaknak, ha valóban krisztusi közösséget akarnak építeni családjukból: „Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben igéje által megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint a saját testét… A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat.” – Ha csak egy picit is elidőzünk ezeknél a szavaknál, máris rádöbbenünk, mi hiányzik a legtöbb család életéből, s miért hiányoznak a férfiak az egyház életéből. Ha a férfi a családban nem a család papja, aki megszenteli feleségét, családját, mert Krisztust képviseli, akkor kiesik szerepéből, s pótcselekvésekbe menekül. Ha nem táplálja feleségét nemcsak testileg, hanem a lélek ajándékaival is, akkor elveszti igazi tekintélyét, hamissá válik szerepe. Vagy a feleség veszi át az irányítás szerepét, ő pedig papucsférj lesz, vagy menteni akarja a menthetetlent, s akkor zsarnokoskodni kezd egész családja fölött. Isten nem ezt a szerepet szánta neki, hanem abból a tekintélyből adott, ami éltet és védelmet nyújt. A családban Krisztus papságát élő férj az Egyházban is otthon érzi magát, s nem fog elmaradni az Egyház életéből. A házasság igazi célja, hogy felépítse a Szentháromságból áradó szeretet-egységet. „Mi ugyanis tagjai vagyunk (Krisztus) testének. „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségéhez csatlakozik, és a kettő egy test lesz.” Nagy titok ez: én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Íme, ami első hallásra igazságtalannak tűnik, az emberi méltóságtól való megfosztásnak, az Isten szeretetében életünk és boldogságunk alapja, amelyen felépülhet és kibontakozhat az ember, a család és a társadalom, s mindenki valóra válthatja nem a saját álmát, hanem az Istenét, amelyet örök szeretetében készített rólunk, s amely messze fölülmúl minden emberi elképzelést.                                                                                              Ámen!