Évközi 32. vasárnap

  1. Évk. 32. vas.

1 Kir 17,10-16; Zsid 9,24-28; Mk 12,38-44;

Nagylelkűség Isten és ember között

 

Kedves Testvérek!

Életünk legfontosabb kérdéseivel szembesít a mai vasárnap mindhárom olvasmánya: Mitől függ valódi boldogulásunk? – Másként fogalmazva: ki tudjuk-e bontakoztatni a bennünk rejlő lehetőségeket, valóra váltjuk-e lelkünk legmélyebb álmait, vágyait? Hiszen ez boldogságunk forrása!

Isten saját képmására teremtette az embert, hogy helyetteseként uralkodjon az egész világon, folytassa a teremtés művét, sőt, hogy beléphessen az isteni élet gazdagságába, dicsőségébe, boldogságába. Mindez ajándék, s bár teremtmények vagyunk, Isten mindehhez képességet, jogosítványt adott. Táplálója és megvalósítója a vele való szeretetkapcsolat. Nélküle nem működik. Ha ebből indulunk ki, a többi már magától értetődő.

Mit jelent az első bűn, s minden bűn? – Elszakítjuk magunkat Istentől, tőle függetlenül akarunk ajándékaiban részesülni. Úgy gondoljuk, hogy nélküle is boldogulunk, s minderre képesek vagyunk. – De ez hazug önámítás! Ádám és Éva az engedetlenség és bizalmatlanság bűne után félni kezd a szerető Istentől, zavar támad kettőjük kapcsolatában, ezért öltenek ruhát, s válik bizalmatlanná és fájdalmassá kettőjük kapcsolata, s a természet sem adja ajándékként az élethez szükséges dolgokat. Isten azt várja, hogy lépjünk be újra a bizalom és a szeretet légkörébe, s akkor megtapasztalhatjuk segítségét. Ezekre tanítanak az olvasmányok.

Illés korában 3 és fél évre bezárult az ég, nem volt eső. A nép tehetetlen volt a természeti csapással szemben, egyre nagyobb volt a pusztulás. Miért történt mindez? – A választott nép, királyával az élen, elhagyta, megvetette Istent, s pogány bálványoknak szolgált. A prófétai figyelmeztetést azzal hárították el, hogy kiirtották Isten prófétáit, s a bálványok papjai lettek a nép tanítói. Csak Illés maradt életben, akin keresztül az Úr ezt a büntetést küldte. Ekkor kap Illés küldetést a szareptai özvegyhez, aki Isten iránti bizalmában még életét is kockára teszi. Kész előbb Isten emberének ételt készíteni az utolsó adag lisztből és olajból. Viszonzásként megtapasztalja a gondviselés erejét. Saját életében visszaállítja a bizalmat, amit a bűn tönkretett az ember szívében.

Az evangéliumban szintén egy szegény özvegyasszonyról hallunk, akit Jézus megdicsér. A templom perselyébe sokan dobnak, akár nagyobb összeget is, ez a szegény asszony mindössze két fillért. De Jézus őt állítja tanítványai elé példaként, mondván: ő mindenkinél többet adott, mert egész megélhetését adta át, míg a többiek csak a feleslegükből adtak.

Milyen érdekes, hogy a biblia mindkét példája a világtól észre sem vett, már-már a halálra készülő özvegyasszony, akiknek egyetlen reményük és menedékük Isten, akihez a maguk egyszerűségében teljes szívvel fordulnak, mindent kezébe tesznek. – Mindannyian hajlamosak vagyunk leértékelni a kicsit, semmire becsülni a jelentéktelent, a külsőleg hatástalant, magunkra, vagy másokra vonatkozólag. Sokszor ezért nehéz hűségesnek maradnunk kis dolgokban, pedig éppen ezt várja tőlünk az Úr: Aki kicsiben hű, sokat bízok rá!

Mielőtt a Zsidó levél részletét szemügyre vennénk, térjünk még vissza Illés korára. A szareptai özvegy azonnal segítségben részesül, mert Isten személyesen figyel a legkisebbre is. De népének megmentése is fontos az Úr számára, ehhez viszont az egész népnek döntenie kell mellette. Így kerül sor a Kármell hegyén – a nép és a király színe előtt – az isteni erő kinyilvánítására: az égből lecsapó tűz felemészti az áldozati adományt. Illés kérdésére a nép megtagadja a bálványokat, melyeknek eddig szolgált, s az igaz Istent választja Istenének. Lerombolják a bálványok számára épített oltárokat, s felépítik az Úr oltárát, ezzel helyre áll a megsértett kapcsolat. Áldásos eső hull a földre, amely újra elindítja az életet.

Vajon korunkban elegendő csupán az egyes embereknek imádkozniuk, hogy a világ sorsa megváltozzék, s megmeneküljön a pusztulástól? Hány ember képes a szareptai özvegy, vagy a minden megélhetését perselybe tevő özvegy hősi lépésére? S a többiekkel mi lesz? Nem szükséges vajon családunknak, közösségeinknek, egész népünknek, kontinensünknek, az egész emberi nagy családunknak felmérnie, hogy hová tartozik, ki az Istene, s kinek akar szolgálni? Megtérésünk, megújulásunk nem lehet csupán egyéni, hiszen sorsunk is közös! Szeretetünk példája, lelkesedésünk tüze, hitünk őszinte bizalma kell, hogy másokat is magával sodorjon, másoknak is erőt, bátorságot nyújtson. Ezért mondja Jézus, hogy legyünk só, kovász, világossághordozók, hegyre épült város. Minél nagyobb a közösség, annál nagyobb a belőle sugárzó erő, amely ezt a világot megújíthatja. Nem elegendő az egymás mellett, elszigetelten élő „jó keresztények” halmaza, szükséges, hogy egymással törődő, egymás sorsát hordozó, egymás iránt nagylelkű szeretetben élő emberek gyülekezete legyünk. Ahogy Pál apostol írja: Hordozzátok egymás terhét! Csak így lehetünk Isten népe, amely bevilágítja ennek az Istentől elszakadt világnak a sötétségét.

A Zsidó levél tovább vezet bennünket Isten mélységeinek, s a magunk valóságának a felismerésére. Az első kérdés: Miért jött közénk Krisztus? Mi a küldetése, hová akar minket meghívni, elvezetni, s hogyan váltja ezt valóra? – Krisztus nem kézzel épített szentélybe lépett be, mely a valódinak csak előképe, hanem magába a mennybe, hogy most az Isten színe előtt közbenjárjon értünk. – Mindaz, ami eddig csupán előkép volt, a földön épített szentélyek, ahol Istent kerestük, most valósággá válik, mert Ő visszatér oda, ahonnan közénk jött, megnyitva a mennyei szentélyt a mi számunkra is. Hogyan teszi ezt? – Ez igen izgalmas kérdés, amely szembe állítja a mi tökéletlenségünkkel az Ő tökéletességét: Nem azért lépett be, hogy többször áldozza fel magát, mint ahogy a főpap minden évben idegen vérrel belép a legszentebb szentélybe, hiszen akkor a világ kezdete óta már többször kellett volna szenvednie. – Az összehasonlítás az emberi főpap és az isteni Főpap között nagyon fontos. Az emberi főpap a tökéletlensége és véges volta miatt csak olyan áldozatot tud bemutatni, amely nem szerez végleges tisztulást, csupán jelzi a tisztulás vágyát. Állatok vérét viszi a szentélybe, helyettesítve saját vére ontását, amelyre nem volt fölhatalmazva. Minden tette magán viseli a végességet, a tökéletlenséget. Bármilyen jó szándékkal tegye is, nem tud kilépni ebből a kategóriából. Az Ószövetség minden áldozata csupán a vágyakozás kifejezése volt a szabadulás után. Az ember saját erejéből nem mászhatott ki a csapdából, amelybe a bűn miatt esett. Azt a Szabadítót várta, akinek hatalma volt összetörni a bilincseket, megnyitni a börtön ajtaját, s feltárni az élet útját. Ha Krisztus csak emberi küldött lett volna, akkor neki is újra és újra fel kellett volna áldoznia önmagát, mégsem hozott volna végleges szabadulást. Ő viszont végtelen isteni szeretettel, tekintéllyel jött közénk, akit a mindenható Atya küldött. Így azonban az idők végén egyszer s mindenkorra megjelent, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. – Ez az „egyszer s mindenkorra” azt is jelenti, hogy amit tett, az tökéletes, nem szorul ismétlésre, gyakorlásra, az maga a teljesség. Erre csak Isten képes. De van egy pont, ahol az isteni és emberi találkozik, ez az „egyszer s mindenkorra” az ember számára is lehetséges. Ez pedig a halál: Amint az ember számára az a rendelkezés, hogy egyszer haljon meg és utána ítéletben legyen része, úgy Krisztus is egyszer áldozta fel magát, hogy sokaknak bűnét elvegye. Másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak. – Az ember számára nem lehet kicsit meghalni, többször meghalni, újra ismételgetni a halált. Az földi életünk döntő lépése. Lehet rákészülni a halálra, lehet fokozatosan felszabadítani magunkat e világ kötöttségeitől, hogy minél kevesebb akadállyal tehessük meg ezt a lépést. Lehet egyre jobban befogadni szívünkbe Istent, követni Krisztust, döntenünk mellette. Lehet figyelmünket egyre jobban az ő országa felé irányítanunk, hogy vágyakozzunk a vele való találkozásra. Lehet az ő szeretetét egyre jobban és önzetlenebbül megosztanunk a körülöttünk élő emberekkel, s így nekik is segítenünk az igazi élet és ország felismerésében. Lehet úgy élnünk, hogy mindent ennek az örök hazának a szempontjai szerint értékelünk és rendezünk. – Vagyis lehet ezt a végleges országot már itt a földön a szívünkben és környezetünkben építenünk. Akkor várakozásunk reményteli lesz, hiszen arra a Krisztusra várunk, aki másodszor nem a bűn miatt jelenik meg, hanem azok üdvözítéséért, akik rá várnak.                                                      Ámen!

Hírlevél feliratkozás


Szentkút

Kapcsolat

Nemzeti Kegyhely
Mátraverebély-Szentkút 14.
H-3077
Telefon: 06 32 418 029,
06 20 400 58 78
E-mail cím: info@szentkut.hu

Választható nyelvek:

;