Mindenszentek ünnepe

  1. Mindenszentek ünnepe

Jel 7,2-4. 9-14; 1 Jn 3,1-3; Mt 5,1-12a;

 

Kedves Testvérek!

Egy mindennél nagyobb család örömünnepét tartjuk Mindenszentek ünnepén. Minden népből és nemzetből célba jutott, győztes testvéreink vissza nem vonható, nem érvényteleníthető, végleges győzelmére tekintünk, amelyből saját életünkre, küzdelmeinkre kapunk bátorítást, reményt, erőt. Ez a végleges győzelem abból adódik, hogy nemcsak emberi győzelemről van szó, hanem az ember életében valóra váló isteni győzelemről. Isten szeretete jutott diadalra életükben a sátán irigységével szemben.

Mindannyiunkat közelről érint ez a küzdelem, s a győzelem lehetősége. Hiszen minden ember Isten képmásaként az ő életének örököse. Létünk egyetlen értelme és távlata, hogy eljussunk ebbe az örökségbe. Aki ezt elveszíti, az egész létének értelmét veszíti el. Ezért kell felmérnünk az esélyeket, a veszélyeket, s meg kell találnunk az utat, amely biztosan a célhoz vezet. Mindehhez tudnunk kell, ismernünk kell az Istent, aki meghív erre az életre. Ha nincs helyes istenképünk, akkor menthetetlenül csapdába kerülünk, hiszen elveszítjük az igazi cél ismeretét. – Ezért félrevezető és hamis szólam, hogy mindegy, milyen vallású vagyok, milyen istenben hiszek, csak jó ember legyek, s akkor üdvözülök. Mint ahogyan egy adott földi cél elérése érdekében sem vehetünk kezünkbe hamis térképet, különben egészen máshová jutunk, mint ahová szeretnénk. – Az egy igaz Isten ismerete a célt is világossá teszi, s egyértelművé, mi a feladatunk. Ő jelöli ki a célt, s nem magam válogatok a különböző lehetőségekben, kedvem, tetszésem szerint.

Végső célunk, üdvösségünk objektivitására utal a Jelenések könyvének idézett részlete. Már a végső idők elszámolására készülődnek az ég angyalai, amikor megjelenik egy angyal Isten pecsétjével, s így szól a többi angyalhoz: „Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!” – Nem arról van tehát szó, hogy akinek éppen úgy tetszik, odasétál Istenhez, hogy megkérdezze véleményét, aki meg másként gondolja, mehet tovább a maga útján. Isten értékeli ki a világot, amelyet megteremtett, s kéri számon az embert, aki a képmása, s akire rábízta ezt a világot. Egyedüli úr az Isten, aki a trónon ül, s akinek trónja előtt mindenek leborulnak. Előtte áll megszámlálhatatlan sokaság, fehér ruhába öltözötten. A kérdésre: „Kik ezek a fehér ruhások és honnan jöttek?” – a válasz: „Ezek a nagy szorongattatásból jöttek. Ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.” – Ez a kép éppen arra utal, hogy a világ üdvössége harcba kerül, egy ádáz ellenséggel szemben, aki „nagy szorongattatást” okoz az embereknek. Ezt a harcot meg kell vívni, de nem saját erőből. A Bárány, Isten Báránya ontotta vérét értünk, s az ő vére az oltalom és erőforrás ebben a harcban. A harcban azonban nekünk is részt kell vállalnunk, hogy a győzelemben is részünk lehessen. VI. Pál pápa fogalmazta meg egy nyilvános kihallgatáson: „Az Egyház építéséhez önmagunkat kell adnunk fáradsággal, szenvedéssel. Az Egyháznak az erősek népének kell lennie, a bátor tanúságtevők népének. Olyan népnek, amely tud szenvedni a hitéért és azért, hogy terjessze a hitet a világban, csendesen, ingyenesen és mindig szeretettel.” (1976. szeptember 1.)

Ha arról a világról szól a pápa, amelyben terjeszteni kell a hitet, akkor ez az embereket jelenti, akik még nem ismerték meg a hitet. De mivel az emberek nem elkülönülve élnek a világban, hanem egymással kölcsönhatásban, így nem csak az egyház tagjai hatnak a világ többi tagjára, hanem visszafelé is, a világ hitetlensége hat az egyház tagjaira. Miként tudnak kovász, világossághordozók, hegyre épült város maradni az egyház tagjai, ahogyan Jézus Krisztus kívánja követőitől? Honnan veszik a bátorságot és az erőt, hogy ők megváltoztassák ezt a világot, hogy ne ízét vesztett sóvá váljanak, amelyet aztán eltaposnak? Erre utal VI. Pál pápa egy 1970-ben megfogalmazott gondolatával: „Mindenkinek meg kell tanulnia imádkozni magában is és saját magától. A kereszténynek kell, hogy legyen személyes imádsága. Minden lélek templom. És mikor lépünk be lelkiismeretünk e templomába, hogy itt imádjuk Istent, aki jelen van? Üres lelkek leszünk-e mi, keresztények, távol önmagunktól, elfelejtve a titokzatos és kimondhatatlan találkozást, a gyermeki párbeszédet, megittasodva attól, hogy Isten, a háromszemélyű Isten méltóztatik azt felajánlani nekünk bensőnkben?”

A tanúságtevő Egyháznak, s tagjainak tehát elsősorban imádkozó egyháznak és embereknek kell lenniük. Olyanoknak, akik személyesen találkoznak az Istennel, s töltekeznek belőle. A szentek, akiket ünneplünk, csak ilyenek lehettek. Volt forrásuk, volt örömük, volt ihletettségük. Éppen erről tettek tanúságot. Szent János apostol az első levelében ezt a tudatosságot állítja elénk: „Szeretteim! Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk… Most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló. Azt tudjuk, hogy ha ő megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van. És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.” – Honnan tudnánk, hogy kik vagyunk és milyen hatalmas méltóságot kaptunk, ha erről nem tájékoztatnak bennünket?

Csodálatos vallomást olvashatunk Robert Sarah bíborostól, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusától. A vele készült interjú kötet nemrég jelent meg magyarul a Szent István Társulat kiadásában. Gyermekkorát egy pogány, afrikai kis faluban tölti, ahová misszionáriusok érkeznek, s tőlük ismeri meg a keresztény hitet. Ámulatba ejti mindaz, ami a katolikus hitben feltárul előtte. A misszionáriusok támogatásával 11 éves korában indul el kisszemináriumba, s ettől kezdve élete nem más, mint bizalom teli válasz az őt megszólító isteni szeretetre. A jelen elmélkedés nem alkalmas a részletes elemzésre, de néhány gondolata nagyon fontos, amely témánkba vág.

A világ legfiatalabb püspöke volt, amikor 34 éves korában felszentelték Guinea fővárosa, Conakry érsekévé. Tiltakozását csak a pápa iránti engedelmesség kedvéért tette félre. Az akkori kommunista diktatúra azt remélte, hogy megtörheti a fiatal püspököt, s mivel erre nem volt hajlandó, számíthatott a legvégső megtorlásra is. Ő azonban életénél fontosabbnak tartotta a hűséget, amellyel egyházának és népének tartozott. Remélte, hogy az Úr hamarosan meghívja az örök életre, ha viszont nem, akkor szolgálnia kell. Bátran felemelte szavát a szegények, az elnyomottak, becsapottak érdekében, s határozottan kiállt az ifjúság védelmében. Abban az időben, amikor egyedül a pártnak volt joga az ifjúsággal foglalkozni, felszólította püspökeit és papjait, hogy mindent tegyenek meg a fiatalok hitbeli és erkölcsi neveléséért, táborokat szervezett számukra. Ha a diktátorral beszélt, nyíltan elmondta neki véleményét a legsúlyosabb kérdésekben is. A diktátor részéről szemben a messzemenő kedvesség mutatkozott, mialatt már határozott terv született a letartóztatására és kivégzésére. Aki erre megbízást kapott, az akció előtt nem sokkal lábát törte, s egy külföldi kórházba szállították. Az újabb tervet az elnök agyvérzése és halála húzta keresztül. Íróasztalán egy névsort találtak a letartóztatandó és kivégzendő emberek listájáról, ahol első helyen állt az érsek.

„Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de hogy mik leszünk, az még nem nyilvánvaló.” – Szent János szavai lelke mélyéig megjelölték Robert érseket, aki Isten gyermekei között a leghűségesebben élte és formálta másokban is ezt a méltóságot. Mindvégig kitartott népe mellett, s a későbbi katonai diktatúra alatt is tisztán képviselte az evangéliumot. 1992. februárjában fogadhatta II. János Pál pápát, aki különös szeretetével tűntette ki guineai látogatásakor: díszes stóláját átadta Robert érseknek.

Mindezek nem kímélték meg lelki vívódásaitól, s már ott tartott, hogy beadja lemondását, s visszavonul egy kis plébániára. Felmondó levele azonban nem jut el a pápához, lelkiatyja visszafogta. Erről az időről Robert érsek így számol be: Kétségtelenül rettenetes volt az a szinte állandó földalatti harc a politikai hatalommal Sékou Touré diktatúrájában, majd Lansana Conté katonai rendszere idején. Mégse a külső nehézségek emésztették bátorságomat és elhatározásomat, hogy az Urat szolgáljam. Inkább a belső harcok romboltak, amelyekkel szembe kellett néznem, és egyre nyilvánvalóbban feltárult számomra teljes alkalmatlanságom a conakryi egyházmegye élén.

Hogy szembe tudjak nézni ezzel a helyzettel, kialakítottam egy rendszeres lelkigyakorlatos programot. Kéthavonta egyedül elmentem egy teljesen elzárt helyre. Abszolút böjtre fogtam magam, három napig nem ittam és nem ettem. Istennel akartam lenni, hogy kettesben beszéljek vele… Az Eucharisztia volt az egyedüli táplálékom és egyetlen kísérőm. Ez a magányban és imádságban töltött élet lehetővé tette, hogy erőt merítve visszatérjek a küzdelembe.

Úgy tartom, hogy egy püspöknek feladata vállalásához szüksége van a penitenciára, a böjtre, arra, hogy az Urat hallgassa, és hosszan imádkozzon csöndben és magányban. Krisztus negyven napra visszavonult a pusztába, az apostolok utódjainak kötelességük olyan hűségesen utánozni Krisztust, ahogyan csak lehet (Isten vagy a semmi, Szent István Társulat, Budapest 2015, 61-62. oldal).

2001-ben a pápa kuriális érsekké nevezi ki, amelyet saját országának kormánya is nagy megtiszteltetésnek tekintett, és saját dicsőségére akart búcsúztatót rendezni. Sarah bíboros kihasználta az alkalmat, hogy kemény kritikáját újra elmondja az elnöknek és a kormánynak, népük nyomorúsága miatt. A reptérre vezető út mentén sereglő hihetetlen tömeget a rendőrség sem tudta feloszlatni, hogy méltó búcsút ne vegyenek tőle, keresztények és muzulmánok egyaránt.

A nyolc boldogság útja ez az út, amely meghódítja egy afrikai pogány kis fiú szívét, misszionáriusaik imádságos és áldozatos életén keresztül, hogy hihetetlen szépséggel bontakozzon ki az ő szívében is, amelyet rendíthetetlen bátorsággal és szilárd hittel hordoz egész életén keresztül. Jézusra talál, aki meghódítja egész életét. Így látjuk valóra válni Szent János szavait: „És mindenki, aki benne reménykedik, szentté lesz, ahogyan szent ő maga is.”

Még folytatódik Robert Sarah bíboros földi útja, s vele együtt folytatjuk mi is. Mert most rajtunk a sor, hogy ebben a világban jelen valóvá tegyük a Megtestesült Igét, aki minden nép és minden ember megváltója, s akire ma is várnak a nemzetek. Jézus pedig megígérte, hogy „aki megvall engem az emberek ellőtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt, de aki szégyell engem az emberek előtt, azt én is szégyellni fogom mennyei Atyám előtt.”       Ámen!

Hírlevél feliratkozás


Szentkút

Kapcsolat

Nemzeti Kegyhely
Mátraverebély-Szentkút 14.
H-3077
Telefon: 06 32 418 029,
06 20 400 58 78
E-mail cím: info@szentkut.hu

Választható nyelvek:

;